35 éve történt a csernobili katasztrófa
2021. április 26. 09:30 Kultúra | Szerző: Fazekas Gábor
A csernobili atomerőmű-baleset (a köznyelvben csernobili atomkatasztrófa) 1986. április 26-án történt az ukrajnai (akkor a Szovjetunió tagállama) Pripjaty és Csernobil városok melletti Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben. Ez az eset volt az atomenergia felhasználásának történetében a majaki 1957-es Kistim-tragédia után a legsúlyosabb katasztrófa.
A balesetet megelőző nap a kezelőszemélyzet kikapcsolta a reaktor vészhűtési rendszerét, majd a reaktor diszpécseri utasításra még fél napig vészhűtés nélkül üzemelt, így a 4-es reaktorblokknál gőzrobbanás következett be. A világ svéd tudósoktól szerzett tudomást a balesetről.
A lakosság kitelepítése a sugárszennyezett területről csak 36 órás késéssel kezdődött meg. A védőépületek hiánya ("a radioaktív felhő elhaladásának idejére a lakosság tagjainak fedett helyen, zárt ablakok és ajtók mögött kell tartózkodni, a napi életvitelből a nyílttéri tartózkodás kihagyásával ugyanis jelentősen lecsökkenthető az elszenvedett sugáradag") miatt radioaktív hulladék hullott a Szovjetunió nyugati részére, valamint Európa más részeire és az Egyesült Államok keleti részére. Május 4-ig a Csernobil körüli 30 kilométeres zónából közel 130 ezer embert telepítettek ki. A mai Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország területén hatalmas területek szennyeződtek, nagyjából 320 ezer négyzetkilométeres területet érintett a robbanássorozat. Megközelítően 200 000 embert kellett kitelepíteni. Mintegy nyolcszázezer sorkatonát és szolgálatba behívott likvidátort („Ликвидатор”) küldtek a katasztrófa helyszínére, akiknek átlagéletkora harminchárom év volt.
A csernobili erőmű, középen a régi szarkofág és balra a még épülő új 110 méter magas védőobjektumnak nevezett szarkofág (2013).
Az atomreaktor-baleset hatására megkérdőjeleződött a szovjet atomenergia-ipar biztonságossága, ami évekre lelassította fejlődését, a szovjet kormánynak pedig fel kellett hagynia a titkolózással. Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország a mai napig érzi a katasztrófa hatását, nagy költségeket jelent a területek tisztítása, valamint az áldozatok egészségügyi ellátása. Nehéz megítélni, pontosan hány ember halálát okozta a katasztrófa, mert sokan csak később haltak meg a szövődményekben (például rákban), és vannak, akik még ma is élnek, de nem lehet eldönteni, betegségüket a katasztrófa okozta-e.
A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség 56 közvetlen áldozatot tart nyilván: 47 munkást és 9 gyermeket, akik pajzsmirigyrákban haltak meg, legalább 40 ezer művi vetélést kapcsolnak össze a balesettel. A korai becslések 30-40 000 halálesetről szóltak, végül az ezzel összefüggő betegségekben elhunytak számát 4000-re korrigálták. A helyi lakosok hajlamosak a sugárterhelésnek tulajdonítani a rossz egészségi állapotukat és szinte valamennyi egészségügyi problémát, ezért szerintük a Csernobillal összefüggő halálesetek száma lényegesen magasabb.
Megjegyzendő, hogy a pajzsmirigyrák korai felismerés esetén közel 100%-os hatékonysággal gyógyítható, és mivel a hatóságok készültek a többlet pajzsmirigyrákos esetekre, ezért mindössze 9 gyermek halálát okozta a többlet sugárterhelés. Nem elhanyagolható azonban, hogy a legfőbb halálozási ok a katasztrófával kapcsolatosan pszichés eredetű volt. A – többségében alaptalan – félelemkeltés egyik jellemző példája az Európában tapasztalható abortuszok számának növekedése, mely a balesetet követő hetekben közel 40 000 többlet művi vetélést jelentett. Ezek a meg nem született gyermekek is a robbanás áldozatai, holott az akkoriban születettek között mutációval, születési rendellenességgel stb. összefüggő többlet előfordulást sehol sem tudtak kimutatni. (Fontos a többlet szó hangsúlyozása, ugyanis még az ipari forradalom előtt is előfordult, hogy gyerekek például nyitott gerinccel születtek, azonban ennek relatív gyakorisága nem volt alacsonyabb a mainál, az akkori eseteket pedig nem okozhatta a nukleáris ipar.)
Csernobil és az erőmű műholdas képe, a csernobili atomerőmű-baleset után kitelepített terület a radioaktív kihullás miatt a legnagyobb mértékben szennyezett zóna.
Ezeket az adatokat többek közt a Greenpeace sem tartja pontosnak, 2006-ban a katasztrófa 20. évfordulója alkalmából rendezett kampányukra összefoglalót készítettek az egészségügyi hatásokról, ahol nagyságrendekkel több áldozatról írnak. Fontos megállapítani azonban, hogy a nemzetközi tudóstársadalom egyértelműen a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) által szervezett nemzetközi bizottságnak a baleset radiológiai következményekről szóló felmérésének eredményeivel és következtetéseivel ért egyet, mivel azokat pontosan dokumentált, hatóságilag hiteles mérések támasztják alá. A zöldszervezetek nem véletlenül érvelnek ezekkel a tényekkel. A mértékadó folyóiratokban azonban a IAEA mellett állnak ki a tudósok – a Greenpeace érvrendszere szerint a teljes nemzetközi fizikus, biológus és hasonló szaktekintélyek világméretű összeesküvéséről van szó.
A Nemzetközi Rákkutató Újság (International Journal of Cancer) 2006-os tanulmányában megjelent egy újabb tudományos modell, eszerint a csernobili szerencsétlenség körülbelül 1000 pajzsmirigyrákos és 4000 egyéb rákos esetet okozott Európában, ami az összes rákos esetek 0,01%-a a szerencsétlenség óta. A modell szerint a tragédia 2065-ig kb. 16 000 (95% UI 3400–72 000) pajzsmirigyrákos és 25 000 (95% UI 11 000–59 000) más típusú rákos megbetegedést okoz. A teljes hatását a lakosság egészségére nehéz felbecsülni.
A Chernobyl című minisorozatról
Forrás: Wikipédia
Kép: hvg.hu / metro.co.uk
A Csernobil (eredeti címe: Chernobyl) 2019-ben bemutatott, öt epizódból álló amerikai–brit televíziós minisorozat Johan Renck rendezésében. A forgatókönyvet Craig Mazin írta. A sorozat az HBO és a brit Sky koprodukciójában készült. Témája az 1986 áprilisában történt csernobili atomkatasztrófa és a következmények elhárításával kapcsolatban tett intézkedések. Magyarországon egy nappal a premier után mutatták be.
Egyik interjújában Craig Mazin elmondta, hogy a forgatókönyv megírását egy több mint két és féléves kutatás előzte meg, melyet 2015-ben kezdett meg. Sok különféle forrást használt fel –, tudományos folyóiratok cikkeit; kormányzati jelentéseket; korabeli szovjet tudósok könyveit, akik jelen voltak Csernobilban; nyugati történészek Csernobilt kutató munkáit; dokumentumfilmeket; személyes visszaemlékezéseket. Ezek közül kiemelte Szvjatlana Alekszievics belarusz író Csernobili ima (a Mazin által említett kiadás címe Voices From Chernobyl) című könyvét, amely lenyűgözte és rendkívüli módon inspirálta a filmsorozat megvalósítására. Mielőtt hozzákezdett volna az íráshoz, egy elmélyült beszélgetést folytatott egy atomfizikussal, aki elmagyarázta számára a nukleáris katasztrófa tudományos alapjait. Találkozott és beszélgetett egykori „likvidátorokkal”, illetve olyan személyekkel, akik a katasztrófa idején Pripjatyban éltek. A kész forgatókönyvet átolvasta és véleményezte egy ismerőse, aki a szovjet Ukrajnában nőtt fel, s az eseményeket átélte. Mazin megfogadta a javaslatait, s a történeti hitelesség érdekében számos javítást végzett a forgatókönyvön.
Az atomreaktor dolgozóinak, a tűzoltóknak és a mentésen dolgozó bányászoknak a sorsát; a magas rangú pártfunkcionáriusok döntésképtelenségét, ahogy megpróbálják elbagatellizálni a veszély nagyságát; illetve olyan tudósokét, akik szakértelmük birtokában a nehézségek ellenére is mindent megtesznek a katasztrófa következményeinek elhárításában.
Cikk megosztása
