2019. április 4. 10:00 Egyéb/Archív | Szerző: Fazekas Gábor
Nagyjából három órát tölthettem el az Egyesült Államok északnyugati régiójában, mielőtt kicsavarták a kezemből a kontrollert, hogy töröljék a mentésem, és átadják a terepet a második turnussal érkező cseh kollégáknak. Fájdalommal teli percek voltak ezek, de nyugtat a tudat, hogy nincs már messze a megjelenés. Ennyi idő persze kevés dologra volt elég, épp csak ismerkedhettem a világgal, de próbáltam a lehető legjobban feltérképezni, és amit láttam, nagyon tetszett.
Rögtön a legelején vághattam bele, a játék röviden vázolta, hogyan élte meg a főszereplő, Deacon az apokalipszis kitörésének perceit. Nem akarok spoilerezni, de annyit érdemes tudni, hogy az itt látott események fontos szerepet kapnak később is. Ezt követően ugrottunk két évet a már lepusztult, a megváltozott körülményekhez alkalmazkodott világba, melyet különféle fertőzöttek, úgynevezett korcsok (angolul freakerek, de a játék magyar felirattal jelenik meg, és így fordították) leptek el. Senki nem tudja, mi történt pontosan, miért csak az emberiség egy része változott át, miért maradtak mások épek, ahogy az sem egyértelmű, hogyan terjed a vírus. Mindenesetre a civilizáció összeomlott, a túlélők csoportokba tömörültek, táborokban próbálják egymást támogatni és életben tartani. Deacon úgy döntött, haverjával, Piással (Boozer) együtt egy őrtoronyba fészkeli be magát, nem köteleződik el semmilyen irányba, viszont segít, ahol kell. Ennek megfelelően több tábort is meglátogathatunk, ahol nem fognak hozzánk ellenségesen viszonyulni, mi több, ha találkozunk egy bajba esett emberrel valahol, eligazíthatjuk egy csoporthoz, ahol hasznossá teheti magát. A csoportoktól küldetéseket fogadhatunk el, újratölthetjük a fegyverkészleteinket, új cuccokat vásárolhatunk. Minél többet segítünk, annál jobb pozíciót tudunk kiharcolni, és így sorra nyílnak meg új lehetőségek, fejlesztések. Persze nem mindenki törekszik a békés együttélésre: viszonylag hamar találkozhatunk egy félholtra vert hölggyel, aki utolsó leheletével még elmondja, ki bánt el vele, mi pedig a fickó nyomába eredhetünk.
A korcsok nem élőholtak, hanem fertőzött élők, és a különbség elsősorban a viselkedésükben nyilvánul meg. Igaz, hogy kisebb-nagyobb csoportokban élnek, erőszakosak, nyers hússal táplálkoznak (emberivel és állatival egyaránt), furán hörögnek és sikoltoznak, viszont nappal fészkeikbe vonulva pihennek, zömmel éjszaka bújnak elő, és nem céltalanul bolyonganak, hanem élelem után kutatnak. Leggyakrabban azokkal találkozhatunk, akik már felnőttként kapták el a vírust. Lopakodással elkerülhetjük őket, és ha esik az eső, még nagyobb szerencsénk van, ugyanis ilyenkor csak kisebb távolságból hallják a mocorgást. Jellemzően pont annyian vannak, hogy lopakodással elkerülhetjük az összetűzéseket, és ha ez nem sikerül, még mindig marad esélyünk legyűrni őket, de a nagyobb hordákat érdemes nem piszkálni, vagy ha muszáj, jól felszerelkezve beléjük kötni.
Hetvenöt százalékig biztos vagyok abban, hogy egy másik korcstípus még botrányt fog okozni, de minimum vegyes fogadtatásra számíthat, és téma lesz egy darabig. A serdülőkorú korcsok lényegében fertőzött gyerekek, akik tetőkön élnek, kiszagolják a gyengeséget, lesből támadnak. Van abban valami furán kényelmetlen, amikor az ember szöges baseball ütővel veri szét a fejüket. Azokban az akciójátékokban, ahol szinte bárkivel elbánhatunk, jellemzően kerülik a gyerekek megjelenítését (ezért nincs például egy GTA-ban sem fiatalkorú), és ha esetleg mégis találkozhatunk velük, nem ölthetjük meg őket. Itt azonban mégis lehet, sőt, kötelező, mert vagy Deacon él meg még egy napot, vagy ők. Valamelyest enyhít a kényelmetlenségen, hogy a korcs gyermekek pont annyira erőszakosak (ha nem jobban), mint a felnőttek, és túlélésből tesszük, amit kell, de eltelhet néhány óra, mire feloldódnak a gátlások. Ha kamaszt nevelő szülők emiatt teszik félre a játékot, nem fogom tudni hibáztatni őket.
A Days Gone nem csak a Bend első nagy, otthoni konzolos projektje a Syphon Filter játékok óta, de a csapat első nyílt világú játéka is egyben. Azonban nem úgy nyílt, ahogy a legtöbb játék a kategóriában. Szabadon mászkálhatunk, vannak mellékes tennivalók, mint a korcsfészkek felégetése vagy a kipucolható ellenséges táborok, viszont a történet végig egy szálra van felfűzve, az egyik feladat teljesítése után azonnal kapjuk a következőt. Letérhetünk a kijelölt útról, hogy elintézzünk ezt-azt, viszont a cselekmény nem áll meg, nem mehetünk motorversenyezni vagy hasonló, az élményt megtörő tevékenységeket végezni.
A játék mindvégig egy komoly, brutális, játékmenetével és mondanivalójával is szigorúan felnőtteknek szóló alkotás lesz.
Míg a God of War és a Spider-Man szinte minden elemében kifogástalan volt, addig a Days Gone-ban akadnak azonnal szembetűnő problémák, amiket nem biztos, hogy orvosolnak a megjelenésig. Ilyen például a talaj és a fák textúrája, mindkettő borzasztóan elnagyolt, vagy a szájmozgás, mely nem mindenkinél illeszkedett a beszédhez. Néha az MI is lassan kapcsolt, és a szektások így túl könnyű ellenfélnek bizonyultak, de amikor ráeszméltek, hogy közel a halál, már okosan viselkedtek, fedezéket kerestek, és nem féltek közelebb merészkedni. Persze nem szabad hagyni, hogy az elhanyagolható apróságok bárkinek a kedvét szegjék, mert ha végig olyan marad a történet, az interakciók, a játékmenet és az írás minősége, amilyen ebben a néhány órában volt, kárpótolva érezhetjük magunkat. Előfordultak apróbb hanghibák is, illetve a felirat sokszor csúszott, vagy nem az a sor volt olvasható, amit épp a karakterek beszéltek, de megelőlegezem, hogy ez egy hetekkel korábbi build volt, és még nem a végleges, április 26-án a boltokba kerülő változat. A történet izgalmas, a korcsok koncepciója egyedi, és pont annyi szerepet kapnak a túlélős elemek, amennyi kell; én nagy reményeket fűzök a játékhoz, jó lenne, ha a Sony a tavalyi, kiugróan sikeres évéhez hasonlót zárhatna idén is.
További újdonságok -többek között a játékok világából- is a Rádió7 Gamer című műsorában, csütörtökönként este 7 óra után.
Forrás és képek: gamestar.hu
Cikk megosztása